VOLVO S40 2.0

Friss műszaki! Vadiúj kuplung!
2028. május 23-ig.
Sosem hagyott cserben… kivéve amikor rosszul számoltam és kifogyott a benzin, hiszen az üzemanyagkijelzője nem működött. Most már működik, és szépen rávilágít arra, mennyit is fogyaszt egy kétezres benzines motor egy ekkora svéd acél esetében. Ugyanakkor a kilométeróra elég hektikus, hárklis, mint egy újlipótvárosi értelmiségi vénasszony, aki bár szeretné, de mégsem tudja követni környezetének változásait. Hangulata egyszer fent, egyszer lent, csakúgy mint a kilométeróra mutatója, hiszen ha beüt a hőhullám, gondol egyet, s máris a nullán pihen, hiába repesztünk száztízzel. Ha már repesztés: élmény vezetni, erős motor, bár turbó híján esetenként úgy gyorsul, mint egy holstein-fríz. A megállásnál viszont egy újekeltű probléma ütötte fel a fejét, a fékpedál gyengén ütögeti a lábamat mikor rátaposok. Minél erősebben taposok rá, annál erősebbek az ütések, talán ezt a tézist az élet és társadalmi működés más területén is érdemes lenne megfontolni. Bár egy kisebb galériát csatoltam, mégis hiányérzetem van, hiszen még ennyi képet szeretnék megmutatni a kisebb-nagyobb, apróbb-cseprőbb hiátusairól a svéd autógyártás eme jeles képviselőjéről. Megpróbálom pontokba szedni, a teljesség valódi igényére törekedve, de azt talán sosem elérve. A rádió megy, de az ajtóban a hangfalak halottak, mint Foucault-ban az egzisztencializmus. A klíma hűt és fűt nagyon szépen, de az én beállításaimat úgy rúgja fel, mint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a budapesti memorandumot, kissé öntörvényűen, saját belátása szerint teszi a dolgát. A bal első fényszórón lévő kis ablaktörlő teljesen önálló életet él, egyébként valaki össze is kontárkodta valami ragasztóval. Igyekeztem egyébként gyári állapotban hagyni, bár a tetőkárpit rútul meg van tűzve, de az ajtón tisztességgel lóg, viselve magán egy egész büszke élet minden hegét, dehát megírta Zrínyi is: a vitézség sebekkel ékeskedik. Vagy valami ilyesmi. Szóval az ajtókárpit lóg, a ragasztás eleresztette, mint bepisilő kismacska a jólneveltség igényét. A bal hátsó ablakemelő szabin van. Foltokban rozsdás. Már nem az ablakemelő, hanem az autó maga. A hátulján a Volvo felirat meg van nyomva, de így talán csak még szebben csillan meg rajta a napfény. Az a díszléc ami végigfut az egész autón és marha hosszú, az hámlik. Meg egyébként mindig kijön a helyéről, de vannak hozzá új kapcsok. Csak nem biztos, hogy jók. Summa summarum a létező összes Volvo S40 nyűg és nyavaja elővette Björn Öhm Jörg őfelségét, a svéd autógyártás gyulai megbízottját. Volt benne tolatóradar is, de a legutóbbi idők óta már csak egy földöntúli, halk kattogás jelzi valamikori létét s fénykorát.
De egyébként sok mindent meg is csináltattam rajta: először új felsőmunkahenger, aztán teljesen új kuplung, új, lengéscsillapítók, új hátsólámpatestek, új teleszkópok a csomagtérnél, új üzemanyagszintjelző. Amit kellett aktuálisan, az mindig meg lett csinálva, küzdve az újabb és újabb megoldandó kihívásokkal. Alkalmas napi használatra, de inkább projektautónak lenne ideális, valaki, aki rászán némi erőforrást és fantasztikus állapotba hozza… hiszen a munka már meg van kezdve, az irány jó, repülőrajt meg minden, csak valaki biztos kézzel vegye át és biztosítson még hosszú, s boldog életet a 21. század eleji lelkes, reményekkel teli autógyártás eme gyöngyszemének.
(inkább írásban beszéljünk)